Családjukat elveszítő anyák élnek együtt hajléktalanokkal embertelen körülmények között – állapította meg a kiskunmajsai menedékvárosról egy decemberi ombudsmani jelentés. Az otthonban tett látogatás alapján a helyzet egészen más. Összetört és félresiklott életüket egyben tartani próbáló emberek laknak egymás mellett elfogadható körülmények között.

Többségük látta az élet sötét oldalát, és az otthon igazgatója szerint olyan is van, aki kibeszélő show-kban bocsátotta áruba rossz tapasztalatait. Az embertelen körülmények helyett azonban a remény az úr a Menedékvárosban.

„A Menedékváros? Az még odébb van innen: a városhatártól még úgy két kilométer Szeged felé, de ne aggódjon, nem lehet eltéveszteni” – igazít útba Kiskunmajsa központjában egy hidegtől piros arcú asszony, de csak félig lesz igaza: a főút menti egykori szovjet laktanya düledező kerítése és romos épületei mellett szíve szerint továbbhaladna az ember, azt remélve, hogy mégiscsak másik helyről lehet szó. A négyemeletes egykori kaszárnyablokkok legtöbbjén már csak mutatóban maradt meg a sárga vakolat, a tető sok helyen berogyott, az ablakok betörtek, a portaként szolgáló bódén azonban, ha elmosódva is, de félreérthetetlenül ott a felirat: Menedékváros – hajléktalanok és családok átmeneti otthona.

A látottak elsőre egybevágnak az állampolgári jogok biztosának decemberi jelentésével, amely lesújtónak festette le a szállón uralkodó állapotokat: szörnyűségekre készülve hajtunk át a nyitott vaskapun. A havas úton a málló téglaépületek közt haladva végül két kifelé tartó nőtől kapunk megkönnyebbülést hozó eligazítást: nem az ablaktalan blokkokban, hanem a több hektáros terület egyik végében álló, épnek látszó panelházban találjuk a befogadóotthont. A négyemeletes szürke tömb előtt a behavazott játszótér egyik óriás fáját próbálja éppen kivágni három férfi láncfűrésszel, a hóba taposott apróbb és nagyobb lábnyomok a százméternyire álló, üvegházszerű ebédlő – az egykori kantin – felé tartanak.

Hol vannak a patkányok és a részeg hajléktalanok?

Ebédidő van, a paneltömb emiatt szinte kihalt, egyedül a titkárság nem: itt egymásnak adják a kilincset az ombudsmani jelentés hírére érkező újságírók. Megfélemlített befogadottakat, részegen randalírozó hajléktalanokat, embertelen körülményeket, koszt, patkányt, csótányt keres mindenki, de hiába: az intézményeknek helyt adó panelépület a rémisztő környezettel szemben tiszta és csendes. A lépcsőház, az irodák és a néhány nyitott ajtajú lakás berendezése ugyan kopottas, a bútorok, lámpák, dísztárgyak, szőnyegek az 1980-as évekből maradtak itt, de az egész mégsem rettenetes, ahogyan a lesújtó ombudsmani jelentésből ki lehetett olvasni. Az elrendezéséből gyaníthatóan valaha lakásként használt titkárságon gyerekrajzokkal kitapétázott félszobában ül asztala mögött Antal György intézetigazgató: válaszol a kérdésekre, de inkább terepszemlére biztatja az egymást váltó újságírókat.

„Igazán sajnálom, hogy ilyen rossz hírünk kelt a jelentés miatt, de nem akarok magyarázkodni. Mindenkinek azt mondom: jöjjön le ide, nézzen körül, és ítélkezzen a látottak szerint. Szeretettel vártuk volna az ombudsman urat is, hogy tájékozódjék, mielőtt kiad egy ilyen dokumentumot, de Szabó Máté a lábát sem tette be ide” – utal a jelentés szerinte méltatlan keletkezési körülményeire az igazgató. A vizsgálatot állítása szerint a Bács-Kiskun várvárvármegyei gyámhivatal végezte el még a nyáron az ombudsman felkérésre, amely minden évben „menetrendszerűen” is ellenőrzi az intézményeket, és mindeddig nem talált hibát a körülményekben vagy a működésben.

„A nyári vizsgálat valóban feltárt hiányosságokat: az óriási esők után ugyanis beázott a tető, emiatt mállott a festés, és tényleg penészedett néhány felső szinti lakás. A tetőjavítás azonban már akkor folyamatban volt, amikor itt voltak ellenőrzésen, egy hónapon belül pedig a lakásokat is kifestettük és penésztelenítettük. Sőt azóta az utóellenőrzést is lefolytatta a hatóság, a „megjavult” körülményekről azonban már nem ejtett szót az ombudsman” – állította Antal György.

Szabó Máté december 14-i közleménye valóban csak az aggályokat említi: a biztos hivatali honlapján is közzétett összegzés szerint a vizsgálatot egy júniusi panaszbejelentés nyomán indította, amelyben a panasztevő kifogásolta a higiénés körülményeket és az étkezést, emellett azt állította, hogy az intézményben „semmilyen szakmai munka nem folyik”, az otthonban lakók viszont „állandó pszichikai terrornak vannak kitéve”.

Problémás lakók a Mónika-showban

Utóbbi állítást az igazgató már csak azért is furcsának tartja, mert az épület első két emeletén működő családok átmeneti otthonában és a felső két szintet elfoglaló hajléktalanotthonban is önkéntes a tartózkodás, ha valakinek nem tetszik az intézmény vagy a bánásmód, bármikor elmehet. Ezt tette állítása szerint az az egykori befogadottjuk is, aki az ombudsmanhoz fordult utólag a panaszaival: a fiatal, többgyerekes nőt Antal György állítása szerint pszichiátriai betegséggel kezelték, tartózkodása alatt – részben betegségéből adódóan – következetesen lázadt az otthon szabályai ellen, és sorozatosan meg is szegte őket, távozásakor pedig bosszúval fenyegetőzött. A nőt az igazgató állítása szerint nyár végén, az RTL Klub azóta megszüntetett Mónika-show című műsorában látta utoljára, amint színpadiasan veszekedett élettársával.

A műsor virágzása idején az igazgató szerint rendszeresen hívogatták befogadottjaikat a show és a konkurens csatornán futó hasonló műsor szervezői. Mivel a családok átmeneti otthonába férjük vagy élettársuk agresszivitása elől menekülő anyákat vesznek fel, a Menedékváros az igazgató szerint valóságos kincsesbánya volt a konfliktuskereső és szándéka szerint megoldó kibeszélő-show szerkesztőinek.

„Magamtól sosem néztem volna, mert nem szeretem ezeket a műsorokat, de egy időben szinte minden héten odatapadhattunk a képernyőre valaki miatt, idén tavasszal például hat családunk is megfordult a showban” – bök a tévé felé az igazgató. Szerinte a fellépésekért pénzt kaptak befogadottjaik: ha összeverekedtek, többet, ha csak simán „patáliát csaptak, és lapos volt a műsor”, kevesebbet, de a legmagasabb összeg sem érte el a pár tízezer forintos nagyságrendet. „Nem tilthattuk meg, hogy elmenjenek. Sokan egyenesen megélhetési forrásuknak tekintették” – tárja szét a kezét Antal, az otthon működéséről szóló fejtegetéséből pedig kiderül: az ideérkezők legtöbbje bekerülésekor egyáltalán nem rendelkezik rendszeres jövedelemmel, vagy csak nagyon keveset, néhány tízezer forintnyi anyasági támogatást, gyest, gyedet, családi pótlékot kap.

Megtanulni spórolni

Akinek nincs keresete, az ingyen kapja a szállást és a napi egyszeri meleg ebédet, a keresőktől pedig ugyanezért az igazolt jövedelem huszonöt, több gyerekesektől a kereset ötven százalékát kérik el. A térítési díjat nem az intézmény, hanem a törvény írja elő: „Nem ebből élünk meg. Működési költségeinknek ez alig öt százalékét fedezi csak. Azért kell fizetniük, mert így életszerű, nekünk pedig az a legfontosabb célunk, hogy a ‘kinti’ életre visszagondozzuk őket” – magyarázza az igazgató, de bevallása szerint ez csak az esetek negyven százalékában sikerül.

Bár ott-tartózkodásuk alatt családsegítők és szociális munkások is segítenek a talpra állásban a bekerülőknek, állást keresnek nekik, spórolásra, takarékoskodásra tanítják őket, a könnyelműbben költekezőbbeket elkísérik bevásárolni is, sokan nem is akarnak önálló életet, hanem otthonról otthonra vándorolva életformának tekintik befogadotti státusukat. Egy helyen, egyhuzamban a hajléktalanok és a családok átmeneti otthonában is egy évet tölthet a törvény szerint egy jelentkező, amit indokolt esetben fél vagy egy évvel meg lehet hosszabbítani. Ha ez lejárt, akkor a családsegítő „utógondozása” mellett jó esetben önálló életet kezd, albérletbe költözik, rosszabb esetben azonban – és az igazgató szerint ez a gyakoribb – átkerül egy másik intézménybe. A tendenciát egy közelmúltban készült felméréssel is alátámasztja az otthonvezető: a 64 átmeneti otthonra kiterjedő vizsgálat megállapítása szerint a bekerülők negyede már a sokadik ciklusát tölti valamelyik intézményben.

„Karóval ültem az ágyban”

A városszéli óvodából éppen visszaérkező Gabriella például már három otthont is megjárt három lányával. A lépcsőházban futunk össze vele, de perceken belül a szobájukba invitál: több külön lakásban élő családdal szemben nekik csak ez a saját birodalmuk: egy egy- és egy kétgyerekes nővel osztoznak a fürdőn és a konyhán. A közösködésből azonban, azt mondja, nincsenek konfliktusok, úgy élnek, mint egy nagy család. „Május óta vagyunk Majsán, és nagyon szeretünk itt élni” – mondja derűsen, miközben négyéves lányának papírlapot és színes ceruzát vesz elő.

Az idekerülését firtató kérdésre egy szóval válaszol: „lakásproblémák”, később apránként derül ki, hogy élettársa agresszivitása elől menekülve kerültek először otthonba: a gödöllői befogadóhelyre. Onnan pár hónap múlva saját albérletbe költöztek, de ott meg a főbérlő zaklatta. „Két hónapig nem aludtam egy percet sem éjszaka, karóval ültem az ágyban, hátha bejön megint az a vadállat” – meséli a törékeny asszony még most is rémülten. A férfi végül ki is tette őket az utcára, onnan kerültek Visre, majd Salgótarjánba, végül pedig ide.

Mikor az otthont ért panaszokról kérdezzük, értetlenkedik. „Bármi gondunk van, mindenben segítenek, a családgondozók és a gyerekgondozók is nagyon rendesek, de Gyuri bácsi (az intézményvezető) is. Van, hogy feljön, ha lehallatszik, hogy nem bírok a lányokkal, bejön, engem elküld, és mire visszajövök, csendben játszanak a játékaikkal. Mindent megkapunk, amire szükségünk van, munkát találni is segítenek, és egyáltalán: mindenben.”

Kié a Menedékváros? A kiskunmajsai Menedékvárost a baptista egyház tagjai által alapított Menedék Alapítvány működteti 1997 óta.  A 40 fő befogadására alkalmas családok átmeneti otthonának és az ugyanilyen kapacitású hajléktalanok átmeneti otthonának finanszírozását 70 százalékban az állam, 25 százalékban pedig az alapítvány állja, a költségek nem egész öt százalékát pedig a befogadottaktól szedett térítési díj teszi ki. Az intézmények belső szabályzata szerint az ott élőknek vállalniuk kell, hogy nem dohányoznak és nem fogyasztanak alkoholt, drogot, akit pedig lopáson érnek, azonnal el kell hagynia az otthont.

Csupa jót tud mondani az otthonról és vezetőiről a fővárosból érkező Péter is, aki az ebéd és egy kiadós hógolyózás után éppen most tér vissza az épületbe feleségével, illetve kopaszra nyírt, három, négy és ötéves fiaival. A második emelet egyik önálló lakásában laknak: az egyedülálló anyák mellett ők az egyetlen teljes család most az otthonban. Bár csendespihenőre készülnek, azért beinvitálnak kétszobás birodalmukba: mindenütt rend van, még a játékokkal zsúfolt gyerekszobában is, glédában sorakoznak a polcon a plüssmackók, autók és katonák. A férfi tavaly nyáron először csak a feleségével került a felső szintre, a hajléktalanokhoz. „Akkor tudtuk, meg, hogy létezik a Menedékváros, amikor a fiúk már a gyerekotthonban voltak. Mi adtuk be őket, amikor a főbérlő kitett minket az albérletből, nem akartuk, hogy ők is az utcára kerüljenek” – idézi két évvel ezelőtti kálváriájukat a férfi.

A pár a történtek után hetekig csövezett aluljárókban és pályaudvarokon, később egy hajléktalanszállón is laktak, utána jöttek egy gyülekezeti ismerősük ajánlására Kiskunmajsára. Az otthonba kerülésük után az intézmény segített Péternek munkát találni a környéken, és elindítani a gyámhivatali folyamatot, hogy visszakaphassák gyerekeiket. „Rengeteget köszönhetünk a Menedéknek és Gyurinak meg Zolinak (az otthon és a működtető alapítvány vezetőjének)” – mondja, és magához öleli a gyerekeit. A ombusdman jelentésében feltűnő tapasztalatokról azt mondja: „Ne vicceljen. Én nem tudom, ki mondta ezt a sok rosszat, mert a Menedékvárosról csak jót lehet. Sosem tudnánk meghálálni azt a sok jót, amit itt kaptunk. Nekik köszönhetjük, hogy helyreállt az életünk, nélkülük sose kaptuk volna vissza a gyerekeket.”

„Nem nézzük, hogy ki kicsoda”

A család Péter elmondása szerint tavasszal ettől függetlenül szeretne a saját lábára állni és albérletet keresni valahol a környéken, az alattuk lakó hétgyerekes vékonyka asszony viszont azt mondja: ha tehetné, sose menne el innen. Arra kér, hogy nevét ne írjuk le, és azt se, hogy honnan érkezett: négy legkisebb gyerekét menekítve agresszív, részeges férje elől menekült ide a nyáron. Elcsuklik a hangja, mikor otthon maradt, nagyobb gyerekeiről és arról beszél, hogy nem tarthatja a kapcsolatot velük, és hogy ez lesz az első olyan karácsony, amikor nem lesz majd együtt a család. „Húszéves kapcsolatból léptem ki. A gyerekek nyaggattak, hogy tegyek már valamit, mert nem bírják tovább. A krízisotthonba mentünk, de ott csak egy hónapot maradhattunk, onnan kerültünk ide roncs állapotban. Áldom érte az Istent” – teszi össze a kezét, miközben a többiekhez hasonlóan értetlenkedik az ombudsman bírálatán.

A nő az otthon konyháján dolgozik, nem kap érte fizetést, de örül, hogy segíthet, alkalmanként pedig kacsát tömni jár a városba, azt mondja, azzal naponta négy-öt ezer forintot is megkeresnek. Míg beszélgetünk, egy cipősdobozt vesz elő, benne egy papírba bugyolált teáskészlettel: ajándékba vette az egyik gondozónak. A hagyomány szerint szenteste közös karácsonyt tartanak (a riport december 20-án készült), az otthon összes lakójának és dolgozójának neve egy nagy kalapba kerül, ahonnan mindenki húz egyet, és annak vesz vagy készít maximum ezer forintért valami meglepetést, aki a papíron szerepel. Az ajándékláncban nemcsak a családok, a hajléktalanok is benne vannak: „Ők is olyanok, mint mi, helyre akarnak jönni, mint mi” – bök az ujjával a felső szintek felé – „Különben sem nézzük, hogy ki kicsoda, úgy élünk, mint egy nagy család” – teszi hozzá.

Miért lesújtó az ombudsmani jelentés? Próbáltuk megtudni, hogy mi okozza az ombudsmani jelentés és helyszíni tapasztalatok közti óriási különbséget, illetve azt, hogy a körülmények javulásáról már nem szólt a jelentés. A telefonon külföldön utolért Szabó Máté a biztosok hivatalához irányított kérdéseinkkel. Hivatalos választ itt azonban nem kaptunk kérdéseinkre, az otthont elmarasztaló jelentésről szóló közlemény időzítéséről mindössze annyit sikerült megtudnunk, hogy a biztos tematikusan, az ügy szezonalitása és aktualitása miatt foglalkozott nemrég a hajléktalankérdéssel, ezért vette egy kalapba az ilyen témájú jelentéseket. A várvárvármegyei gyámhivatal utóellenőrzésének eredményéről állítólag még nem értesítette az ombudsmant a hatóság. Hogy miért nem, azt a kecskeméti székhelyű szervezetnél nem sikerült megtudnunk: a nyilatkozásra jogosult vezető szabadságát tölti, helyettese pedig nem adhatott felvilágosítást.

Ugyanezt, mármint az összetartozást és családiasságot emeli ki az otthon időközben ismét felbukkanó vezetője is, emlékeztetve, hogy az ombudmani jelentés a két intézmény egy épületben való elhelyezését is kifogásolta.  A vizsgálat szövege szerint „szerencsésebb lenne, ha az egyedülálló kisgyermekes anyák és a gyakran szenvedélybetegséggel küzdő hajléktalan emberek elhelyezése, étkeztetése külön épületben lenne megoldható”. Antal György szerint azonban ebből is az tűnik ki, hogy az ombudsman nem járt a helyszínen: a tapasztalat szerint ugyanis a szenvedélybetegségeket és a tisztaságot illetően sokkal több gondjuk van a családokkal, mint felső két szint lakóival. A hajléktalanok átmeneti otthona nem hajléktalanszálló: nem piszkos ruházatú, ittas, ápolatlan csövesek húzzák meg magukat egy-egy éjszakára, hanem olyan, tiszta, rendezett férfiak és nők lakják – tartósan – akiknek valami miatt megoldhatatlanná vált a lakhatása.

Játékszenvedély, uzsorások és karácsonyi ajándék

Így járt a hatvanéves Ferenc is, aki szintén ajándékvásárlásból érkezett éppen, kabátban invitál bennünket lakrészébe. Tavalyig az anyjával lakott a közeli Tázláron, mikor azonban annak halála után eladták a tanyát, ahol éltek, a testvérekkel való osztozkodás után csak ötszázezer forintja maradt, amelyből önálló lakásra már nem futotta. Mivel fivérei – akiknek volt saját házuk – nem fogadták be, nem volt hová mennie, az egyik bátyja ajánlotta, hogy jöjjön ide. „Én itt olyan jól érzem magam, mintha otthon lennék, jó a közösség, és mindent megadnak, amit csak lehet” – magyarázza, miközben a szobába lép szemközt lakó László, aki – hallva a beszélgetésünket – saját példájával erősít rá társa mondandójára: „Még azt is megengedik, hogy karácsonyra idejöjjön a lányom. Tíz napra külön szobát biztosítanak nekünk a családok otthonában. Tizennégy éves, szeret itt lenni, itt lehetett velem a nyári szünidőben is.”

Az őszes szakállú férfi nem kertel sokat, amikor idekerüléséről faggatjuk: úgy megverte egyik adósát, hogy az belehalt, mire kilenc év után pedig kijött a börtönből, az élettársa elkótyavetyélte a pénzét és a házukat. A férfinak érettségije van, technikumot is végzett, művezetőként dolgozott a vízügynél korábban. Szobatársa, Feri bácsi azonban nála is tanultabb: diplomás. A nyugdíjas katonatiszt és tanár az adósságai miatt került ide, miután a tartozásaival elúszott a lakása. A másik oldali blokk háromágyasában lakó Krisztián viszont hazamehetne a szüleihez, de nem akar: terápiaként, önkéntes portaszolgálatra jelentkezett ide. A  játékszenvedélyéből akar kigyógyulni, amire ráment a családja. A Menedékváros baptista gyülekezetében azt mondja, rátalált a helyes útra. Ő a közösség egyik legaktívabb tagja: jövőre indiántábort és küzdősportedzéseket tart majd a gyerekeknek, mikor pedig nem a portán posztol, kőművesként dolgozik a városban.

A női részlegen egy idős asszony és egy fiatalabb nő van csak otthon, a négyágyas szobák többsége üres. Egy fiatal nő igazít útba az ágya széléről, de arra kér, ne írjunk róla semmit: uzsorások és drogügyletbe keveredett családtagjai elől menekült az intézménybe. Azt mondja, „mindenki ajándékok után kajtat”.

Joó Hajnalka, origo.hu