Gyereket nevelni sosem volt könnyű. Egy tordasi házaspár – Bokrosék – vendégül láttak minket, hogy megmutassák, hogyan néz ki egy hétvége náluk. Boldogság, nyugalom, jókedv és biztonság tölti meg a házukat.Terített asztallal várnak minket, amikor vasárnap reggel nyolckor megérkezünk Bokrosékhoz. Ha egész pontos akarok lenni, akkor a Martonvásártól három kilométerre fekvő szép kis faluban, Tordason lévő ház kapujában előbb egy közepes szekrény méretű berni pásztor fogad. Először kicsit szigorúan, ám gazdája szavára már barátságosan kísér a bejáratig, ahonnan őszinte sajnálatára nélküle megyünk tovább. 

Anna, László és első lányuk, Lídia

A földszinten, a világos konyha-nappaliban viszont tényleg feltűnt a hosszú étkezőasztal, sok kis tányérral, pohárral. Mesebeli kép, szinte vártam, hogy megérkezzen Hófehérke. Még frissen sütött házi kalács is illatozott a fehér abroszon. Az erdőbe száműzött királykisasszony helyett ezúttal egy kicsit álmos, ám nagyon kíváncsi kislány bukkant fel. Ő Johanna, aki pár perc múlva meg is mutatta, milyen gyönyörű, hófehér királylány-cipellője van. Míg a különböző mértékben álmos, de egységesen éhes gyereksereg további tagjai lassan odagyűltek az asztalhoz, mi a ház urával, Lacival beszélgettünk. Felesége, Anna ugyanis kicsit később csatlakozott hozzánk. Érthető okokból fontosabb volt számára, hogy a legifjabb Bokros, a még anyatejen élő kis Noé is befejezze a reggeli étkezést.
– Az első lányunk, Lídia ’94 februárjában született. Még egyéves sem volt, amikor megérkezett hozzánk Tündi is – mesélte az édesanya, miután csatlakozott elégedetten mosolygó fiacskájával. – Tizenegy éves volt. A Menedék Alapítványtól kérdeztek minket, pontosabban az édesapám – aki ott dolgozott – kérdezte, hogy vállaljuk-e a kislányt mint nevelőszülők. Mire igent mondtunk, már ott is volt velünk. Vele együtt kilenc gyereket neveltünk, de Tündi már nem él velünk, férjhez ment, tőlünk kérte meg a kezét a srác, és van egy unokánk is – meséli büszkén Anna, aki egyáltalán nem tűnik nagymamának, ahogy karon ülő kisfiát büfizteti.

Testvérpár kerül a családba

Kilenc hónap múlva, ’95 októberében megszületett Virág, majd megvették a tordasi házat, amit két év alatt sikerült olyan állapotba hozni, hogy kiköltözhessenek – folytatódik a történet. A következő év májusában egy anyuka kért segítséget a Menedék Alapítványtól. Tizedik gyerekét várja, szerető családot keres számára. Bokrosék ismét úgy érezték, ha az Úr őket találta meg erre a feladatra, akkor nem mondhatnak nemet. Így került a családba Jonatán, akit ötnaposan hoztak haza a kórházból. László akkoriban egy pesti játékkereskedésben dolgozott, mindennap ingázott a főváros és Tordas között. Nem tehetett mást, hiszen minden fillérre szükségük volt. Épp végiggondolták, hogy mennyivel egyszerűbb lesz az élet, ha lejár a gyes, és Anna ismét aktív keresővé válik.
– Ekkor azonban ismét hívtak a Menedék Alapítványtól – veszi át a szót Anna. – Lenne egy kislány, kéthetes csecsemő. Vállaljuk? Így került hozzánk Dalma 1999-ben. Kiderült, hogy van egy másfél éves nővére is, egy budai nevelőintézetben. Természetesnek tartottuk, hogy a két testvér együtt éljen, de az otthon igazgatója nem volt túl együttműködő. Fél év alatt sikerült „kivarázsolni” onnan Patríciát. Miután Dalmát befogadták, kiderült, hogy még több bölcsőre lesz szükség. Ősszel ugyanis megszületett Blanka.

Apa főállású státuszban

Laci főállású szülőként otthon maradt, így miután Blanka kétéves lett, úgy döntöttem, ideje diplomát szerezni – folytatta Anna. – A Baptista Teológiai Főiskola szociális munkás szakára jártam. Amikor nagyobbak lettek a gyerekek, munkába álltam. A Menedék Alapítvány budafoki irodájában dolgoztam – reggel hétre jártam, hogy jusson idő a családra és az iskolára is. Egyik gyerek se akkor és úgy jött, ahogy terveztük, de látjuk, hogy az időzítés sosem véletlen. Amit hitből, engedelmességből tettünk, azt az Isten megáldotta. Ezt Laci szerencséje is bizonyítja. Amikor ugyanis Blanka betöltötte nyolcadik évét, a jogszabályok szerint megszűnt a főállású szülői státusza. Fél évig járt a munkanélküli segély. Furcsa, de ezalatt háromszor annyi járulékot kapott, mint amennyit főállású apaként. Miközben beszélgetünk, fogy a finom házi kalács, a vaj és a házi birsalmalekvár, és bizony az idő is. Jonatán nyomatékosan közli, hogy lassan ki kellene nyitni az imaházat. Apja megkérdi, hogy akkor valóban beszél-e majd a gyülekezet előtt, ahogy azt korábban ígérte. Jonatán a nyilvános szereplés gondolatára kicsit ideges lesz, de erőt vesz magán, és megnyugtatja szüleit: „Igen. De viszem Noét is!” – teszi hozzá határozottan. Érthető – gondolom – mégis bátrabb az ember, ha egy vidám öcsi rugdalózik a karjában, míg a gyülekezethez szól.

A családban is van hetes

Tordasra nem jön minden vasárnap lelkész, kicsi a gyülekezet – veszi át a szót Anna. – Ilyenkor Laci mint gyülekezetet vezető presbiter látja el a szolgálatok javát. Ezért természetesen nem jár anyagi juttatás. Amikor épp lejárt Laci féléves munkanélküli segélye, megpályázta és meg is kapta Tordason a fogyatékosok otthonában a szociális segítői munkakört. Ehhez az is kellett persze, hogy még főállású apaként megszerezze a szociális gondozói végzettséget. Nálunk az időzítés Isten reszortja, tehát mindig jó! – mosolyog Anna, amikor én is kezdek csodálkozni, mennyire összefüggenek a dolgaik. 2008 februárjában jött a világra Johanna. Lidivel, a legnagyobb lánnyal együtt ünneplik a születésnapjukat. Johanna hároméves korában oviba ment, az anyukája pedig vissza dolgozni. Májusra kiderült, hogy jön Noé. Annának szerencsére sikerült megbeszélnie főnökével, hogy nagyrészt itthonról dolgozhasson. Noé január elseje óta a család tagja. Fogalmam sincs, miként fog megtanulni járni, hiszen szinte alig van olyan időszak, amikor ne valamelyik testvére ölében kalimpálna a lábaival.
– Egy ekkora családban nyilván nagyon határozott rendszert kell kialakítani ahhoz, hogy minden zökkenőmentesen működjön. Milyen szabályok alakultak ki az évek során? – kérdem, miután visszatértünk az istentiszteletről, amit László vezetett.
– Itt van például a hetes intézménye – mutat a néha fel-felsóhajtó, mindazonáltal igen szorgosan tevékenykedő Blankára édesanyja. Ismét a konyhában ülünk, illetve én ülök, miközben Anna gyorsan befejezi az ebédfőzést. Vasárnaptól vasárnapig a soros gyerek feladata a konyha rendben tartása. Ez a takarítástól a mosogatásig terjed.

Mindenki csinál mindent

– A főzés alapból az enyém, de ez leginkább a szombat-vasárnapra vonatkozik, mivel akkor van itthon az összes gyerek. Hétköznap itthon reggelizünk, uzsonnát mindenki magának készít, az ebédet az iskolában kapnak, illetve Laci a munkahelyén, vacsorára sem nagyon főzőcskézünk. A hétvégére pénteken vásárolunk be, és igyekszünk úgy készülni, hogy a vasárnapi ebéddel kapcsolatos előkészületek már ne vegyenek el sok időt. Ilyenkor persze segítenek a gyerekek is, főleg Patri, aki szakácsnak tanul. Úgy főzünk, hogy ne kelljen kidobni semmit.
– Ami a takarítást, mosást illeti, nálunk nincsenek csak női vagy férfireszortok – mindenki csinál mindent – folytatja László. – A saját szobáját is ki-ki maga tartja rendben. Két fürdőszoba van – a lenti a fiús, a fönti a lányos.
– Szombat a csokis nap – szól közben határozottan Blanka. – De nem is ettünk csokit!
– Igazad van, hozhatod – néz rá a papája. – Régen kedd volt, de mióta a nagylányok hétköznap Pesten vannak, átkerült – teszi hozzá magyarázóan. – Mi a csokis nap? Egy nagy tábla csokit elosztunk kilencfelé (Noé még nem kap) – mindenkinek jut két kocka, így nincs vita.
– Kell a rendszer, ilyen például a tej is – folytatja Anna. – Van egy szabály, miszerint mindenkinek egy bögre jut naponta. Nincs több, ennyi van. Nagyon szeretik a müzlit, azt a vasárnapi reggelihez eszünk. Számítógép – egy héten kétszer fél órát lehet netezni. Az egyik nap a csütörtök, a másik a vasárnap. Ezért is tartjuk lent, hogy ránézhessünk, mikor merre bolyonganak a világhálón. Tévé – ritkán. Filmeket, meséket nézünk rajta. Zsebpénz – jogszabály írja elő, hogy az átmeneti nevelt gyereknek jár a zsebpénz, nálunk természetesen ez mindenkinek jár. A középiskolások 5200 forintot, az általános iskolások 3700-at kapnak. Büntetés – ha valaki rossz fát tesz a tűzre, lehetett választani az autómosás, diópucolás, nyáron fűnyírás között. Jellemzően a diópucolás a legsúlyosabb.

„Úgy érzem, kivételezettek vagyunk”

Amikor megkérdezem, melyik gyerek mit csinál, Jonatán egy képhez vezet.
– Egyik ismerősünk készítette karácsonyra – mutatja a vidám ábrákkal teli grafikát. A művet azonnal értelmezi is: – Az ott apa mint lelkész. Anya varr, eredetileg az a szakmája, és tényleg sokat varr nekünk. Lisu szülésznő, annak tanul az orvosin. Mellette fuvolázik is a konzervatóriumban. Virág zongorázik. Ő is a konzervatóriumba jár. Patrícia főz, Blanka és én párbajtőrözünk, Dalma tanulgat, Johanna a viráglány, és a baba természetesen Noé.
– Néha nem is értem, miért pont minket szemelt ki erre a csodálatos feladatra az Isten – komolyodik el Anna. – Nem vagyunk különlegesek, nem vagyunk jobbak, okosabbak, hibátlanabbak a többi embernél. Kicsit úgy érzem, kivételezettek vagyunk, talán mert figyelünk arra, hogy mit vár el tőlünk, és engedelmeskedünk.
– A gyerekek számára természetes, hogy vallásosak? – kérdem.
– Az nagy baj lenne – felel azonnal Laci. – Természetesen kicsi koruk óta részesei a családunkban lévő hitéletnek. De a baptista gyülekezetekben a gyerekeink nem válnak automatikusan a gyülekezet tagjává. Ez mindenkinek a saját döntése.
– A legnagyobb lányunk például nem jár gyülekezetbe, de attól még ő is a gyerekünk – fejezi be a gondolatot Anna. Közben a nagyobbak tisztába tették Noét, az asztal leszedve, edények a gépben. Jonatán olvas, a lányok a szobájukban tesznek-vesznek. László és Anna még megmutatja a szemközti telken épített vendégházukat, aminek kiadásából reményeik szerint törleszteni tudják az építéshez fölvett kölcsönt. Én azért kicsit félnék az adósság miatt, Bokrosék szerint viszont nem szabad aggódni. Eddigi életük a tanúság arra, hogy ha a valamit hittel csinálnak, bízhatnak a sikerben. Szívből remélem, hogy igazuk van.