Megérkezve a kiskunmajsai Menedékvárosba, a szépen felújított és használatba vett épületeken kívül a laktanya területén több lerobbant, régi épület vesz körül minket. Ha belépünk valamelyikbe, a pusztulás átható szagán kívül nyomokban a múlt emlékeit is megtalálhatjuk. Katonák által a falfestékbe karcolt üzenetek, itt-ott megmaradt berendezési tárgyak maradványai, kikopott lépcsők: romok árulkodnak egy régi korról, annak „dicsőségéről”, az ott zajló életről.
Érkeznek hozzánk emberek, arcukra írva történetükkel: elesetten, fájdalommal, lemondó tekintettel… romosan… és mégis: időnként láthatóvá válik életük régebbi korának dicsősége: fényképeket mutatnak arról, amikor még minden jobb volt; egy kedves családi történet a gyerekkorból, vagy egy vicces történet utáni közös nevetgélés. Emlékeztetnek egy jobb időszakra, valami másra, mint ami most látszik.
Meg kell tanulnunk azt, hogy a jövőt nem a jelen látványából rajzoljuk meg. Hiába az eltorzult arc, a reménytelenség érzése, a rommá lett élet, mégis van Valaki, aki mást lát: azt az embert, aki már megújult, helyreállt, aki újra felemeli a tekintetét és olyan utat jár be, amiről egykor nem is álmodott.
Isten, aki a rejtőzködő Gedeont „erős vitézként” szólítja, a gyermektelen Abrámot „sok nép atyjának nevezi”, a pásztorfiú Dávidot királynak hívja elő. Ő az, aki a reménytelenség helyére reménységet ültet és minket is arra hív, hogy lássunk hittel, az Ő szemével.
„Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok. Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” (Ézsaiás 43,18-19) Ha pusztában is vagyunk, vagy ott látjuk a segítséget kérőt, nézzünk előre hittel, és számoljunk azzal a csodával, ami ezután következhet. Lássunk… úgy mint Ő!
Liptai Gábor, ügyvezető, BMSZ
